2011. november 24., csütörtök

Egy kis napfény

Tegnap, miután eljöttem a fodrászomtól és negyed óra buszmegállóban való vacogás után végre felszálltam a 260-as buszra és leültem, a nap - több napos pihenő után - kisütött! Élveztem a napfényt és vigyorogtam bele a világba. Közben Vanessa Carlton szólt a fülemben.
Egy 10 éves forma kisfiú mellé ültem le egyébként. Valami fúvós hangszer volt a kezében (szépen táskában, nem tudtam megítélni, milyen hangszer lehetett pontosan), azt igazgatta a kis kezei között, látszott, hogy készülődik leszállni. Én meg csak néztem a kis kezeit, a rövidre vágott aprócska körmeit, és legszívesebben megfogtam volna. A napokban máskor is rám jött már ilyesmi érzés.. Egy kislány mellett mentem el, és legszívesebben megsimogattam volna a fejét.

Aztán a kisfiú megszólalt, hogy ki tetszik engedni? Hát kitetszettem... Tetszik.. ehm. Öregszem. Aztán ott állt az ajtónál, én meg csak néztem és mosolyogtam. Fülvédős nagy sapija volt, kis takaros kabátkában, cipőben. Biztos pszichopatának nézett, hogy mit mosolygok rá. Aztán csak nézelődtem végig a buszon, meg ki a napsütésbe és mosolyogtam. És olyan tök jó érzésem volt, hogy minden szép és jó, és hogy mindenki felé boldogságot szeretnék árasztani. Volt még egy srác is, szintén zenével a fülében, ő is így mosolygott bele a világba.

Persze aztán kiderült, hogy elmarad az órám, mert beteg a tanár, és szólt neptunon, de én bizonyos procedúrák elhúzódása miatt még nem tudtam neptunon felvenni azt a tárgyat.. úgyhogy én nem tudtam róla. Sebaj. Ugyanazt csináltam, mint amit órán csináltam volna: dolgoztam a műhelyemen. Utána úgyis volt szondi teszt felvétel. Hamarosan megtudhatom, milyen pszichés betegségekre vagyok hajlamos. ;)

A jókedvem nem tört meg. Ma ugyan kissé lebetegedtem, de a jókedv még mindig tart! Annyi biztos, hogy ma nem szoknyában megyek suliba. És a TO-ra is csak holnap megyek el.

Ezúton üzenem azoknak, akiket letör a zord időjárás, hogy ennek is megvannak a maga örömei! Jól felöltözve el kell menni egyet sétálni, ki a friss levegőre. Aztán hazamenni, venni egy forró fürdőt és inni egy jó forró teát - netán egy kis forralt bort. Itt a téli gyümölcssaláta ideje, naranccsal, befőtt meggyel, kivivel, mindenféle jóval... Na meg a korcsolyaszezon is itt van lassan! A séta után egy tévé elé bevackolás is jó program lehet. A hidegben a hölgyek jobban fáznak, ideális terep az udvarlásra! ;) Jaj és hát az olvasás! Egy bögre meleg tea vagy kakaó, a kedvenc fotelünk, meleg pléddel, egy jó könyv, és máris arra utazunk, amerre csak szeretnénk. Az összes benti munkálat is sorra kerülhet, hogy már nem vágyunk annyira ki a szabadba, a tanulásra is könnyebb így koncentrálni. Most írjátok meg a következő best sellert! Zrínyi is csak télen írt (bár a Szigeti veszedelmet kihagyhatta volna).
Szóval csak mosolyogva, fel a fejjel! Egyetek és igyatok jókat, sétáljatok nagyokat!

2011. november 18., péntek

Segítség kérés - Általános lélektan műhelymunka

Kedves Olvasóim!

Az egyetemen pszichológiát tanulok, most vagyok másodéves és az általános lélektan műhelymunkámhoz kérném a segítségeteket.

A műhelymunkám témája a középkorú magyar nők összehasonlítása aszerint, hogy tagjai-e valamilyen közhasznú egyesületnek/szervezetnek vagy sem, hogyan érzik magukat a bőrükben, mennyire szoronganak, illetve mi motiválja őket tevékenységükben.

Ehhez a munkámhoz lenne szükségem minél több 40 és 55 év közötti hölgyre, akik gyermekeiket már felnevelték (legkisebb gyermek nagykorú) vagy gyermektelenek.

Megvan az online változat végre.

Kérek minden kedves Olvasót, hogy ha rá nem is illik a leírás, de ismer olyat, akire igen és akit esetleg érdekelhet a dolog, továbbítsa neki az információt!

A kérdőív kitöltése után egyéni és összesített értékelést is szívesen adok annak, akit érdekel.

Előre is köszönöm a segítséget! :) Szép napot!

Ui.: Aki személyes kiértékelésre vágyik, az írjon nekem, és doc. formátumban elküldöm neki a kérdőívet, azt küldje vissza kitöltve és e-mailben elküldöm az értékelést. Aki az összesített eredményekre kíváncsi, az is küldjön nekem egy e-mailt!

2011. október 11., kedd

Egy rekord vége

[FIGYELEM! A következő bejegyzés egyrészt: elég elszomorító tényt közöl, másrészt: meglehetősen naturalista módon írja le, némelyeknek elmehet tőle az étvágya, ilyesmi... Úgyhogy közvetlen evés előtt, vagy evés alatt, vagy kicsivel evés után nem ajánlott olvasni. Meg akkor sem, ha gyenge idegzetű az olvasó.]


Tegnap, valami szörnyű dolog történt... Tegnap... egy rekordtól búcsúztunk...
Eddig, éveken keresztül minden ismerősömnek dicsekedtem ezzel a remek képességemmel, de most vége. Mindenki lekörözött. Mert tegnap...



... hánytam.



Hát igen, szomorú ez az eset. Körülbelül 15 éves nem hányós korszakom ért véget tegnap, olyan este 8 és 9 között. Pedig néhány éve egy betegség majdnem kifogott rajtam, de akkor én győztem. A tegnapi nap folyamán is győztem már egyszer, de a második ostrom alatt elbuktam. Hősiesen küzdöttem, de csak annyit sikerült elérnem, hogy a padlószőnyeget megóvtam. Ez már nem mondható el a folyosó csempéjéről, a küszöbről, a párom papucsáról és az enyémről, a melegítőmről és a zoknimról... na meg egy pohár vízről, ami egy db-ig a kezemben volt (még jó, hogy a Kedves szólt később, hogy ne igyak bele...). Plusz egyéb testrészek apróbb beszennyezéséről, illetve a falról.

Undorító volt. De miután megmostam a kezem és az arcom, első mondatom az volt, hogy "Megdőlt a rekord!!" Nee.. :( Na igen, a párom szerint nem vagyok normális. De ő se.
Szegény Anya meg takaríthatott utánam. Azért a papucsokat én öblítettem le.
De büszkén jelenthetem, hogy ma már nincs émelygés, sőt, kezd visszajönni az étvágyam - és kissé ég a gyomrom az antibiotikumtól...
Persze ezután hallgathattam és még majd hallgathatom is, ahogy a párom szekál ezzel... "Mióta is nem hánytál? Úgy 10 perce??.. Úgy 1 napja?... Na és én? .. Jó néhány éve." De legalább ezen is túl vagyunk. Látott szőrösen is, látott hányni is, és még mindig együtt vagyunk. Sőt, suli után jön ápolni engem.

2011. szeptember 4., vasárnap

Váááá - avagy az őrület határán

Istenem, miért nem tudják átláthatóbbá tenni az egyetemi rendszert?? És miért is nem írtam kérelmet az átvételre??.. Még hogy a tantárgy-elfogadtatás könnyű!!! Hat helyről összeszedni az infót.. a kurzusnevek természetesen nem egyeznek, meg vannak 2 in 1 esetek... vááá!! De egyszer csak vége lesz... az a fránya pályaszocializáció.. az megszívat. Ha amiatt a tárgy miatt fogok egy évet csúszni! ... Meg ez az egész csoportbesorolás.. Nem akarok 30 éves koromig egyetemista lenni!!! :S Ilyenkor jönnek az olyan gondolatok, mint pl.

- Ó, a fenébe is, nem is akarok pszichológus lenni! Miért nem keresek inkább valami gazdag férjet?
- Úgyis túl sok a diplomás, miért lennék én is egy a sok közül?
- Ha lenne olyan, hogy eprész, biztos annak mennék!
- Olyan tehetséges vagyok, papír nélkül is boldogulok.. vagy: Én tökéletes vagyok így, ahogy vagyok!
- A masszőrszakma megtanulása csak két év!
- Hagyjuk a fenébe, majd lesz valami...
- Miért nem buktam meg a gimiben??? Ott olyan jó volt..
- De megrugdosnék valakit...
- Miért nincs itthon több fagyi?
- Inkább megyek Csabi mellé informatikusnak..
- Saját táskakollekció?
- Társalkodónő? (Ó, a fenébe is, ideális társalkodónő lennék! Kinek kell egy? Na? Na?)

Most valahogy minden más vonzóbb, mint ez.

2011. augusztus 30., kedd

Szobarendezgetés, az első saját kezűleg gyártott bútorunk

A Kedvessel az elmúlt hetek valamelyikén elkészítettük életünk első saját kezűleg gyártott bútorát. Ezzel ez a polc-szekrény-asztal keverék lett a harmadik/negyedik közös bútorunk (attól függ, hogy a két ikeás széket egynek vagy kettőnek vesszük, végül is párban jöttek).

Az egész onnan indult ki, hogy nagyon kicsi a szoba, és egyre zavaróbb volt, hogy nem férünk el. A Kedves ugyan talán már megszokta, hogy ideiglenes jelleggel lakik a szobában, de mellettem szép lassan azt is meglátta, hogy bizony nem lenne baj, ha picit otthonosabb lenne a szoba és rendezettebb.
A gond az volt, hogy a szobát a böhöm nagy fekete bőrkanapé miatt nem igen lehetett
átrendezni, mert akárhová is raktuk, mindenhogy elfoglalta a fél szobát. Megszületett a döntés: a kanapénak mennie kell. Fel is került a galériára. Helyette ismerőstől olcsóért megvettünk 2 db ikeás fotelt, amelyek kényelmesek, viszont sokkal mobilabbak, kevesebb helyet foglalnak. Átforgattuk a szobát, jól is festett, egy probléma akadt még: majdnem az összes cuccunk a földön volt dobozokban, vagy doboz nélkül.
Agyaltunk, hogy hova, milyen polcot/szekrényt kéne rakni, de nem jutottunk semmire. Egyik hétvégén azonban garázsbazárba mentünk és vettünk egy polcot (amit már említettem is egyik előző bejegyzésemben), amire majdnem az összes cucc fel is került - nagyon boldogok voltunk.

A következő ötlet Csabi fejéből pattant ki, hogy kéne most már valami szép számítógépasztal is, mert a mostani inkább csak amolyan szükségmegoldásból van ott. Nézelődtünk erre-arra, de sehol sem találtunk megfelelőt. Hát úgy döntöttünk, gyártunk egy sajátot. Igen, erről is írtam már, amikor még csak a terveknél tartottunk. Hát a sok ötlet közül megszületett a végleges terv. Asztalostul, gépházastul.


Az, hogy miből készítsük, csak szép lassan dőlt el. Nézelődtünk az itthoni anyagok között, gondolkoztunk OSB-n, LSB-n, de egyik sem győzött meg minket. Mégiscsak, az első közösen gyártott bútor.. Ami majd elkísér minket az első önálló, közös otthonunkba. Szóval az nézzen már ki valahogy. De azért ki is tudjuk fizetni. Így döntöttünk végül is a táblásított luc fenyő mellett. Gödöllőn találtunk is jó áron, de azért még megnéztük a Praktikerben is, ahol drágább volt, de legalább kipróbálhattuk, mennyire bírja a terhelést - átment a teszten. A faanyagot nem, ellenben a csavarokat és a pántokat ott szereztük be (hozzá kell tenni, hogy kettő pánt még mindig hiányzik, de nem sürgős.. elszámolás történt).

Amint tudtunk, mentünk a fatelepre, ahol csak a jobb minőségűből volt raktáron, ellenben elengedték az áfát, így ugyanannyit fizettünk, mint amennyit eredetileg terveztünk fizetni, és még jobb minőségű fát is kaptunk (Jippíí!!). Plusz hozzá kell tenni, hogy egy ezressel többet adott vissza először a pasas, de azt készségesen visszaadtam, mihelyst észrevettem.
Az autóra felkötött táblával óvatosan mentünk haza, bátyám és Csabi az ablakból kinyúlva fogták még a táblát, olyan jól alá tudott kapni a szél.

A Kedves nagyon be volt zsongva, így amint lehetett, levágtuk, lecsiszoltuk az asztalnak valót.
Szörnyű stresszes dolog a milliméterekkel játszani, meg azzal, hogy most vajon eléggé lecsiszoltam-e vagy sem? De megcsináltuk. Másnap pedig az egész asztalt. Isteni érzés látni, ahogy összeáll az egész - és áll, nem dől össze! Persze nyűglődtem közben, azért nem annyira az én területem az asztaloskodás, a geometria sem volt a kedvencem, de a Kedvest jó volt nézni, ahogy lubickol az egészben.

Miután befejeztük az asztalt, akkor jöttünk rá, hogy basszus, eddig egy képet sem csináltunk, pedig ebből logout-os cikket akartunk írni... Sebaj. Felszaladtam a gépért és elkezdtem a fotózást - hiszen a logout-os lényeg, a gépház még hátra volt.


Na, az asztal elkészítésében is inkább a Kedves sürménykedett, de a gépházhoz meg aztán még kevesebb hozzászólásom volt (amúgy is inkább biciklizni mentem volna azon a reggelen..). De azért ott voltam, mert hát nem szeret egyedül lenni Csabi. Néztem, ahogy alkot, egy-egy dolgot le is mértem, ha megkért, aztán már inkább innivalót meg gyümölcsöket hoztam neki, hogy ne száradjon ki teljesen és ne haljon éhen (a munka hevében ugyanis hajlamos elfelejteni ilyesfajta szükségleteit).

Kivágta szépen a darabokat, lecsiszolta, összeillesztette, kivágta a CD/DVD-meghajtónak a helyet, aztán a ventillátoroknak (körző helyett a ventillátort használta!), amit kész élmény volt dekopírfűrésszel kivágni, de sikerült neki!



Megszületett a CD/DVD-meghajtó alátámasztás is.



Az alaplapnak való lemezt is beszerelte, némi alátámasztással.

Majd jöttek a vinyók kis elválasztói, amikhez az irtó fontos gumi-alkatrészeket én vagdostam ki! Ennek hála csendesek a vinyók :))



Méricskéltem még egy centis részeket is, amelyek végül nem kerültek be a házba, csak a takonyragasztó csöpögött rájuk :(



Igazából a technikai részét a Kedves jobban összefoglalja az ő cikkében, én inkább még az ott elmaradt apróságokat mondanám el.
Például azt, ahogy elemért rohangáltunk, hogy kipróbáljuk a power gomb mögötti ledeket (végül egy régi távirányító elemeit használtuk fel), ahogy mindent lefényképeztem, amit csak tudtam. Még sokszor azt is, amit nem engedett (ölben fűrészelés, fúrás, ilyenek..). Majd a gépház elkészülte után természetes fényben is pózolt.



Az asztal színén gondolkozgattunk, felmerült néhány alternatíva, de végül a natúr mellett döntöttünk. Egy lakkozás még ráfér mondjuk, arra is hamarosan sor kerül.



És végül beillesztettük a gépházat az asztalba és gyönyörködtünk. Ugyan kicsit egyenetlen, nem milliméter pontos, de a miénk.



A táblából még maradt egy adag, abból tegnap még egy polcot gyártottunk, tartottuk a dizájnt, úgyhogy már egész garnitúránk van! :)
Éljen a közös barkácsolás! Még a dekopírral való fűrészelést is gyakoroltam!

Még több kép, nagyobb felbontásban: https://picasaweb.google.com/pillepillango/Asztal

2011. augusztus 26., péntek

Beiratkozás, azaz egy nap, amikor majdnem minden, ami összejöhetett, összejött..

Tegnap iratkoztam be az új egyetememre, a Károli-ra, és hát, nem volt egy egyszerű menet.. Panda is kérdezte, de amúgy is akartam erről írni. Szóval...

Úgy volt, hogy reggel 10 órára kell a Bécsi út 324-ben lennem, a Pszichológia Intézetben beiratkozásra. Előző nap a barátom segítségével ki is néztük az útvonalat: Mester utcától 4-6-ossal a Margit-híd budai hídfőéig, onnan a 260-as busszal az ATI megállóig, onnan pedig séta. Ha a Batyiról 9:23-kor induló buszt elérem, azzal 22 perc az út odáig, biztos beérek időben, sétával együtt is.
Időben keltem, megmosakodtam, megreggeliztem, közben telefonon konzultáltam barátnőmmel, aki szintén a Károlira megy beiratkozni, de ő persze a Kálvinra, ami tőlünk egy metrómegállóra van... aztán még gyors e-mail támogatást nyújtottam egy másik barátnőmnek, tettem el jó kis jeges vizet, ellenőriztem, hogy minden papírom ott van-e, megpuszilgattam a még alvó Kedvest, aztán egy ici-pici késéssel elindultam a villamos felé.
A villamost láttam elsuhanni a Tompa utcából - jellemző -, de nem csüggedtem, reggel van, biztos egy-két perc és jön a következő. De nyilvánvalóan az ellenkező irányba ment el 3 villamos, mire jött egy nekem megfelelő. Felszálltam, természetesen irtó sokan voltak, de nem baj. Aztán a Blaha előtt bejelentik, hogy baleset miatt a villamos csak a Blaha Lujza térig közlekedik, onnan villamos pótló autóbuszok szállítják tovább az utasokat (mellesleg ezt a szöveget is igazán lefordíthatnák angolra). Na köszi, arról persze nincs hír, honnan indul a pótló busz, vagy mikor... pánik-pánik. Majd eszembe jut, hogy mintha a 260-asnak a Batyi lenne a végállomása. Fel is hívtam gyorsan Csabit (szegényt felébresztettem), hogy ugye ott van - és ott volt. Akkor gyorsan 2-es metró, el a Batyiig, ott először rossz lépcsőn akartam felmenni, majd megtaláltam a jót, a buszpályaudvarral együtt. De ugyan kérem.. jól esne egy bazi nagy tábla irányjelzőnek, hogy hányas busz honnan indul. Elindultam toronyiránt, de csak 11-es meg hévpótló buszokat láttam (pedig még a szemüvegemet is feltettem!). A nagy bambulgatás-sétálásban természetesen megtaláltam egy csinos kis gödröt, amibe az amúgy is gyenge bokám parádézhatott egyet, cipellő hátsó részét vissza kellett húzni a lábamra, és nézhettem, ahogy az elhaladó leányzók kikuncognak.
A zebra előtt végül megkérdeztem egy hölgyet, hogy honnan indul a 260-as busz. Az meg néz rám, mint a szemétre, de 3 mperc után csak megmutatja, hogy onnan. A 260-as -mondanom sem kell - épp akkor kanyarodik ki, az volt a 9:23-as... Odabattyogok a megállóba, ott áll egy 160-as. Felszállok rá, mert úgy rémlik, az is jó. De azért felhívom a Kedvest. Azt mondja, nem jó, vagy legalábbis onnan sokat kéne sétálni, mert másik irányba kanyarodik el. Akkor leszállok róla, és várhatok 20 percet a következő 260-asra, amivel már garantált a késés, de remélem, hogy csak kb. 10 perces lesz.
Közben látok azért olyan emberkéket, akik nagy valószínűséggel szintén oda igyekeznek, ahova én, ez úgy-ahogy megnyugtat. De azért így is elerednek a könnyeim, ahogy a Kedvessel telefonálok, hogy nem igaz, hogy minden héten valakinek a villamos elé kell vetnie magát, hogy megváltoztassa az útvonaltervemet, amitől amúgy is tartottam, mert nem ismerem... hogy lekésem a buszt, nincs normális utastájékoztatás (vagy én vagyok vak), hogy parádézok a bokámmal és kinevetnek (a fájdalom elhanyagolható volt), hogy késni fogok... aztán összeszedtem magam, a barátom nyugtatgatott, és bevált. Felszállok a buszra, a megállók sorrendje csak néhány helyen van kirakva, igyekszem odaállni az egyik közelébe, hangos bemondó nincs, se kijelző (régi Ikarus busszal mentem), próbálom sasolni az utcatáblákat, megállóneveket. Kiderül, hogy egy párocska is az ATI-nál száll le, ez még inkább megnyugtat, aztán az is, hogy az óbudai temető elég felismerhető, és az azutáni megállónál kell leszállnom.
Eltelik az út, leszállok én is, meg sokan mások is. Bizonytalanul elindulok előre, kis idő elteltével egy lány hátrafordul, és kérdezi, hogy én is a nemtudoménhova jövök (azóta se tudom, mit kérdezett, szerintem valami felismerhetetlen szakrövidítés lehetett), visszakérdezek, megint nem értem, aztán inkább elmondtam, én hova jövök, ő megörül, hogy ő is beiratkozásra jön. Akkor beszélgetünk, ő megkérdezi valami biztonsági őrtől, hogy merre van a 324., melyik oldalt és melyik irányba. Arra haladunk tovább, végül megtaláljuk, egy csomó épület van ott.. az egyiken meglátunk egy hatalmas táblát azzal, hogy Üdvözöljük kedves hallgatóinkat, meg hogy információ erre. Beérünk, mondják, hogy minden szaknak az 504-esben van beiratkozás. Felmegyünk, de mivel több mint 20 percet késtünk (a busz is szedett fel némi késést, plusz a séta), így meg kell várnunk a következő turnust. Elég sok a késő, úgyhogy nem érzem rosszul magam. Beszélgetésbe elegyedünk még egy lánnyal, aztán jön egy negyedik is, elvagyunk. Végül leterelnek minket a 400-akárhányas terembe, elindul a szakokra bontott papírkiosztás. Kereskedelem és marketing... meg hasonló szakok, végül fsz képzések... itt a gyanúm akkorára nőtt, hogy soron kívül odamentem a nőhöz, hogy szerintem rossz helyen vagyok, a pszichológia hol van.. erre ő a szájához kapott, hogy de hát az egy egész másik épületben van. Magyarázkodom arról, hogy egy információt találtam, ahol ez meg ez volt.. kifordulok gyorsan a teremből, az információs pultnál egy gyors kérdés, hogy akkor melyik épületben van a pszichológia, mutatják, hogy pont a szemben lévőben. Átrobogok, elég zaklatott lelki állapotban (ekkor már jó egy órás késést szedtem össze). A 304-es teremben (ahol a beiratkozás folyt) már bőszen írogatnak valamit a diákok, egy kint álldogáló sráctól megkérdezem, hogy akkor itt most mi van és mit kell csinálni... Mondta kedvesen a hülyegyereknek, hogy itt van a beiratkozás és menjek be, majd mindent elmondanak. Bemegyek, egy srác azonnal kérdezi, miben segíthet, mondom, hogy szeretnék beiratkozni. Kezembe nyom egy borítékot, hogy ezzel keressek magamnak egy helyet és kérjem meg a szomszédot, hogy segítsen nekem kitölteni. Átpásztázom szememmel a termet, egy helyet kiszúrok, odarobogok, megkérdezem, szabad-e, szabad, leülök és nézem a mellettem ülő borítékját, ő hogy töltötte ki. Ő aztán kedvesen odatolja, hogy jaj persze, nyugodtan nézzem, ide ezt meg ezt.. persze a tagozathoz nagy izgalmamban a pszichológiát kezdem írni, nem a nappalit, akkor kijavítom, mire a lány mondja, hogy minden javításnál újat kell kérni, nála már a 3. van.. akkor továbbrobogok egyik helyről a másikra, hogy hol is kérjek újat, kell-e egyáltalán. Nem kell, vissza a helyemre. Ott aztán a borítékból kiveszem a Leckekönyvet (ajj mekkora hülyeség, az etr mennyivel jobb volt), azt is segít a lány kitölteni. Kérdezem, hogy és most mi lesz? Várjak, majd szólítanak. Várok, de nem szólítanak. Meghallom fél füllel, hogy a hátsó résznél l-től zs-ig megy a hívás, az elején van az a-tól k-ig. Látom, hogy ott áll a sor. Megkérdezem a lányt, hogy ha szólítanak, akkor ott miért áll a sor. Valamit mond, megerősít abban, hogy ott vannak a-tól k-ig. Odamegyek előre, hogy halljam, ha netán szólítanának. Leülök és várok. Egy nagyon aktív lány odaáll mellém, ránéz a borítékomra, kérdezi, hogy szólítottak-e már. Valószínűleg lemaradtam róla - válaszolom, erre ő, hogy akkor pattanjak fel és álljak be a sorba. Beállok (egyik ismerőse elé, biztos nagyon imádhatott). A lány enyhén hiperaktív, a barátnőjével folytatott beszélgetés is érdekes, de legalább bekerültem a sorba. El is jutok a nőhöz, aki nézi a papírokat. Odaadom neki a borítékot. Kérdezi, hogy a fotók benne vannak-e. Odaadom neki a 3 fényképet, nevem a hátuljukon, beleteszi őket a leckekönyvbe. Kéri a többi papírt. Kérdezem, hogy mik kellenek (minden ott van nálam, amit kértek, csak pl. Szegeden nem ellenőrizték nagyon az érettségi papírokat, ilyesmi), felhúzza magát, hogy de hát mindent leírtak a levélben. Odaadok neki akkor mindent.. Nézi-nézi. Kérdezi, hol a jognyilatkozat. Mondom, hogy de az csak a költségtérítéseseknek kell, nem? Nem. Akkor a kezembe ad egyet. Kéri az eskümet. Erre már kikerekedik a szemem. Milyen esküt?? A nő igazi pokróc lévén elküld szépen elmélkedni, hogy szedjem össze magam. Kitöltöm a jognyilatkozatot, elkullogok a sor végére (ami azóta szép hosszúra nyúlt), megkérdezem az ott álló lánytól, hogy milyen esküről van szó.. későn jöttem, lemaradtam róla. Egy fogadalom papír, amit a borítékban kéne találnom - nincs benne. Akkor kérjek a sráctól. Kérek. Gyorsan kitöltöm, aláírom. Aztán összefutok Ancsával, régi ismerős, megörülök neki. Elmesélem az egész sztorit, még akkor is zaklatott vagyok. Mivel hosszú a sor, van időm elolvasni a fogadalmat. Arról szól, hogy a pszichológiai vizsgálatokat nem pszichológusnak nem adhatom tovább, illetve hogy a vizsgálati személy adatait sem szolgáltathatom ki. Szerintem ez elég nagy hülyeség.. ugyan milyen pszichológiai vizsgálatot fogunk venni, ami gondot okozna idegen kezében? Illetve minden vizsgálathoz kell titoktartási papírt írni, akkor most ezt miért írják bele előre? Na mindegy.. Megint odakerülök, ezúttal minden rendben van, így a nő sem pokróc, végeztem. Jippíí!! Ancsával elsétálunk a buszmegállóig, elmondja, hogy nem volt semmilyen tájékoztató, holott úgy volt, hogy a neptunról lesz.. a szakkal kapcsolatos kérdéseinket se most tegyük fel, illetve a mindenféle bizonyítványok sem most kellenek, hanem fénymásoljuk le szépen és az eredetivel együtt szept. 2-án menjünk vissza a világ végére, amikor is végre kapunk tájékoztatót, megnézik a papírjainkat és feltehetjük a kérdéseinket. Ó-jeee.
Köszönjük Károli az elsőrangú tájékoztatást mind a levélben, mind az épületben (a mini nyomtatott papír a másik egyetem hatalmas táblájával szemben...), a pokróc viselkedést és a plusz egy tájékoztató napot...
De persze köszönet a BKV-nak is.
Áh. Hazafelé még postát intéztem, végre elküldtem a hallgatói jogviszony megszüntetése témájú levelet Szegedre, ami ugyan kissé megázott az üveg mellett a táskában, de annyi baj legyen...
A visszafelé út egyébként egész zökkenőmentes volt, hamar jött a busz és a villamos is, a buszon már némi zajszerű utastájékoztatás is volt, szóval igazán nem panaszkodhatom.
Köszönet (ezúttal minden irónia nélkül) a Kedvesnek a segítségért és a lelki támasznyújtásért (őt bombáztam hívásaimmal és kétségbeesett sms-eimmel is).
Irónia nélküli köszönet a kedves pszichológus hallgató lányoknak is, akik segítettek.

Szóval így sikerült ez a beiratkozás. De bent vagyok.

Melléklet: részlet a kiküldött levélből, ami alapján úgy gondoltam, hogy jognyilatkozat csak a költségtérítéseseknek kell.

A beiratkozáshoz hozza magával:
(...)
- a költségtérítéses képzésre felvett hallgató az átutalt összes igazoló papírját és a hallgatói szerződést, valamint a jognyilatkozatot. (...)
- eredeti bizonyítványokat (...)

2011. augusztus 14., vasárnap

Kapcsos szivecske, polc és szekrény - avagy apró örömök a nyárban

Tegnap egy egészen tökéletes kis napom kerekedett (na jó, apró szépséghiba akadt a végére, de elhanyagolható). Először is, sokáig döglődtünk a Kedvessel az ágyban, oxigénhiányos szobaállapotunk miatt, majd kómásan kibattyogtunk a nappaliba, konyhába, ahol egy szivecske formájú kapcsos tortaforma fogadott engem. Megörültem neki nagyon. Anya vette a garázsbazárban, 200 forintért. Örült, hogy így megtetszett, én meg csillogó szemmel kérdeztem, hogy esetleg nem lehetne-e az enyém... és esetleg az enyém lehetett és lett is. Jippíí!!

Ezt követően reggelit készítettünk egymásnak az én Szerelmemmel, Ő hagymás-paprikás-sajtos tojásrántottát kapott (oregánóval és borssal fűszerezve), én pedig barackos-almás-szedres-mézes zabpelyhet natúr joghurtba és egy kevés tejbe áztatva. Laktató reggelink után (az utolsó falatokat a készítőre bíztam) pedig felkerekedtünk mi is Anyáékkal a garázsbazárba, ahol a bútorok között találtunk egy egészen remek könyvespolcot, 1500 Ft-ért, amit gyorsan meg is vettünk.

A polc alja kissé elázott, meg jó poros volt úgy az egész, de nekiálltunk délután, megtakarítottuk (azt főleg én), fűrésszel szépen átalakítottuk (azt főleg a Kedves, az én seg(g)ítségemmel - hát na, valakinek súlynak is kell lennie, el ne mozduljon a fa), most a garázsban áll összeszerelve, holnap utazik Pestre, méltó helyére, ahol lelkesen nekiállok majd, hogy megpakoljam :)
Közben szekrényötlet is alakul, a monitor alá, erősítő-, gép- és egyéb tárolónak, már a faanyagot is kinéztük hozzá, google sketchup-pal megy a tervezés - amihez nekem nincs sok türelmem, így a lelkes Kedves mellett én néha hisztirohamot kapok... aztán megnyugszom, amikor takarítok kicsit odafönt, a régi szobában. Ugyanis leköltöztem az emeletről, vissza egy régebbi szobámba, ahol, mint utóbb kiderült, a pici Dorka valamikor 1990-ben megfogant. Nem csoda hát, hogy ilyen jól érzem magam itt.

Szóval Csabim tervezés-lázban ég, a szekrény mellett egy fekvő gépházat is akar kreálni, meg tápegységről működtetni egy aksis fűrészt, vagy mit... Én meg olvasgatok, hogy visszanyerjem hajdani műveltségem egy részét, ugyanis a mai, nem-írom-le-milyen szavam után nagyon szégyellem már magam... Csúnyán beszélek. Na nem a káromkodásról van szó, hanem a magyartalanságról, illetve a csúnya, helytelen ragozásról. Most írni is azért írok egy keveset, hátha az segít - meg mert Drága Szerelmem amúgy is alszik, így ráérek. A számolás is rém rosszul megy időnként.. szörnyű, mennyit felejt az ember érettségi után. De legalább tudok már olyat, hogy medulla oblongata. Ja, és nem. Mégse tudtam. Csak a szó ugrott be, de a magyar jelentése már nem. Fenébe. Butulok.. Akkor mit is tudok? Evezni. Az még egész friss élmény.
Mert leeveztünk Rajkáról Budapestre 9 nap alatt. Az 258 folyókilométer, bizony ám! Izmos és barna vagyok. Illetve hát izmos a karom-mellem-hátam, barna a hátam-karom-combom-hasam-arcom; a fenekemet viszont elültem, a lábszáram színe meg elüt a combométól, de annyi baj legyen. Az izomtalan testrészekre meg fogadást kötöttünk a Kedvessel, hogy első félév végére összeszedem magam. Szóval szeptembertől rettegjen az összes budapesti uszoda! Ki tudja, melyiket találom meg.

Oh, de a tegnapi tökéletes nap... volt a kapcsos forma, meg a polc, közben egy régi ismerősnek néhány információval szolgáltam a pszichológiáról, megbiztattam, hogy teljesíthető.. Aztán egy egészen romantikus vacsorát költöttünk el Csabival kint a kertben, mécsessel az asztalon, majd közös zuhany, és lám, az első fiú, aki lebőrradírozott tetőtől-talpig! Finom puha bőrrel és vizes hajjal távoztam hát a gőzfelhőből a csodaszép éjszakába.

Vége.

Ui.: Úgy néz ki, a garázsbazárból lesz egy kagyló fotelünk is, csak még Anya varr bele párnát (ezt a gödöllői rezidenciánkba szánjuk).
Uui.: Ma pakoltam le a régi szobából és gyerekkori rajzokra bukkantam. Van bőséggel, imádtam rajzolni. Most pedig imádtam visszanézni őket! :)

2011. július 16., szombat

Búcsú Szegedtől, nyári élmények, miegymás

Halihó, Kedves Olvasók!

Ma, amint láthatjátok, buzog bennem az írhatnék, süthetnék-főzhetnék, sőt még a takaríthatnék is; egyszóval a tevékenykedhetnék.

Ebben a bejegyzésben búcsút mondok Szegedtől. Letettem sikeresen a vizsgáimat, majdnem mindenről megvan már a papírom is, tematikák, hallgatói törzslap.. már csak nagyon kevés papír van hátra. Az idei felvételi pontom is 455, szóval nagy valószínűséggel semmi sem választ el attól, hogy a Károlira felvegyenek, ott pedig elfogadtassam a tárgyaimat.

Szeged.. bukkannak fel képek, ahogy az elején belecsöppentem a kollégista életbe - aztán ahogy kiiszkoltam belőle. Azt hiszem, nem lett volna rossz, ha odahúzott volna a szívem. Az aerobic, a konyhában ismerkedés, esti filmvetítés. Bár a szobatársaimból volt, akit lecseréltem volna. Az a mocsok és rendetlenség tűrhetetlen volt.. De volt, akit megkedveltem.
A tanáraim.. na, ők okoztak az év során csalódást. Kíváncsi vagyok, máshol mások-e, jobbak-e. De sejtésem szerint nem. Azért örülök, hogy az anatómiát Szegeden végeztem el (és nagyon remélem, hogy elfogadják majd a Károlin), mert az anatómia tanárunk egy élmény volt, ő egy nagyon jó tanár! Ahogy a fejlődéslélektan is! (és azzal is végeztem) De igazából magában a felsőoktatásban csalódtam. Hátha majd Pesten megtalálom jobban a szépségét, ha jobban belehelyezkedem. De a gimit nem tudom, tudja-e bármi is felülmúlni.

Még most is hihetetlen, hogy vége a giminek, örökre vége. Nem lesz több irodalom órám, sem matekom... hiányoznak a tanárok és az osztálytársak, a suli rendszere. Mondták az egyetemen a fennhéjázó tanárok, hogy "ez már egyetem", de őszintén szólva néhány gimis tanárom simán lepipálja az egyetemi tanáraim egy részét. És sokkal jobban ki van találva.

Szóval az út szélén hagyott kiskutyáért végül eljöttek a szülei és a barátja és hazaköltöztették, de előtte még egy jót tekeregtek a városban. A Kedvessel kipróbáltunk egy villamosból kialakított sörözőt, amit még a leköltözésemkor szúrt ki. Ittunk egy korsóval, aztán mekiztünk, beszélgettünk, mászkáltunk, végül hazamentünk és holdfogyatkozást néztünk (képek is készültek a Kedves által, a feltöltés folyamatban, látszik a folyamat, ahogy ismerkedett a gépünkkel - feltöltve).

Ezután elindult a nyár. Evezéssel, dobogókői nyaralással és még egy kis evezéssel. Az első evezésoktatós héten már vittem is gyerekeket és oktattam is! Be is pánikoltam rendesen, amikor közölte velem a feladatom a "főnök". Második evezős héten letettem a kormányosi vizsgát (egy jó adag baráti segítséggel és jóindulattal, mert a hajó farával kicsit levittem a bóját). Aztán Balaton következett, egy hét pihi a Kedvessel. Volt benne jó is, rossz is, de összességében egy jól sikerült nyaralás volt. Úsztunk, filmeztünk, röpiztünk (új családtag: Manci, a labda - kicsit tojásalakú). Most itthon vagyunk és mint említettem, buzog bennem a tevékenykedhetnék. Mostam és teregettem két adagot, sütöttem rakott krumplit életemben először (recept egy bejegyzéssel visszább), e-maileket intéztem, kicsit körbekérdezek az ismerősöknél, kivel mi újság. A Kedves eközben kiélte hírolvasási, zenehallgatási és játszási vágyát. Most pedig lézert bütyköl. Szép szombat.

Megjegyzés: Kéne azért egy olyan nyaralás is, amikor elég nagy és kényelmes az ágyunk, és a klíma is jó.

Rakott krumpli


  Olyan rég írtam már a sütés-főzésről, pedig bizony sütök-főzök továbbra is. Igaz, a nagy része már szerepel a blogomban. Például a paradicsomlevest egészen kiválóan begyakoroltam már, a lasagné-vel együtt (hiába, ha az ember Kedvese ezekért van oda), megspékelve egy-két féle sütivel. De ma újdonságot készítek, rakott krumplit.

Rakott krumpli

Hozzávalók (nem egy gáztűzhely méretű tepsihez, hanem egy kb. fele akkorához):

- 5-6 szem nagyobb krumpli (ha kisebb, akkor lehet 8 is, bő fél kg.)
- kolbász (nem tudom, mennyit használtam, kb. 30 centinyit talán)
- 5-6 tojás (én 6-ot főztem, mert pici tojások voltak)
- 2 nagy doboz 20%-os tejföl (2 x 375 g)
- só

Elkészítés:

  A krumplikat megpucoljuk, megmossuk, kb. 1 centis karikákra vágjuk. Közben egy adag sós vizet fel teszünk főni, ha forr, abba beledobjuk a krumplikat és addig főzzük, amíg meg nem puhulnak (ehhez villát szúrunk bele, én addig főztem, amíg egyik-másik szét nem hasadt a villaszúrástól).

  A tojásokat is megfőzzük. Na, ehhez segítséget kerestem, és megtaláltam itt, miszerint ha kemény tojást akarunk (és mi azt akarunk), akkor ahhoz bő hideg vízben feltesszük a tojásokat főni, ezt a vizet megsózzuk (én 2-3 csipetnyit tettem bele), hogy ne repedjen szét a tojások héja, majd a forrás után még 10 percig főzzük, ezután félretesszük lefedve a tojásokat 5-10 percre, ezután bő hideg vízzel lemossuk (hogy ne legyen olyan forró és hogy könnyebben lejöjjön a héja), majd megpucoljuk.

  Ha a krumpli megfőtt, leöntjük róla a vizet, kicsit hűlni hagyjuk (én addig a tojásokkal bíbelődtem). A tepsit kiolajozzuk, rápakoljuk a krumplit, majd a tojásokat rákarikázzuk (nem baj, ha szétesik, csak a tepsibe essen), ezután a kolbász következik, végül egy jó adag tejföl, amit megsózunk.

  Ezután betesszük a sütőbe és kb. 20-30 percig sütjük (mondjuk 180 fokon), amíg a tejföl meg nem szilárdul kicsit a tetején.

Az enyém még most sül, tehát az eredményről majd később írok.

Megjegyzés: Elkészült, ettünk is belőle. Jól sikerült :) Elég a kolbász, a tejföl, minden. A Kedves még némi borsot, esetleg kakukkfüvet javasolna. Illetve tálaláskor még egy kis hideg tejfölt is tehetünk rá (ő tett, illetve még sót és borsot is, szerintem a só elég volt). Összességében elégedett vagyok; csak nem fog sokáig tartani :P

2011. június 4., szombat

Nyűgös nyári este után a másnap

Kedves Olvasók!

Örömmel jelentem, a nyűgös nyári este végül írás után alvással folytatódott és a másnap (azaz a ma) sok szépet tartogatott számomra.
A Kedves megkért, ne haragudjak, hogy türelmetlen volt, megegyeztünk végül egy döntetlenben - ő türelmetlen volt, én nyűgös, a kettő pedig szépen generálta egymást. Megpróbálkoztunk ismét a bicikli liften való szállításával (és az előtte való felemeléssel, hogy egy keréken álljon a kerékpár), a Margit-szigetre kimenéssel, és végül mind a kettő sikeresen megtörtént. A Kedves talált kevésbé forgalmas útvonalat (és időpontot), figyelmesebb volt, szólt, ha emelkedő következett és váltani kellett, pislantgatott hátra.. Szóval tiszta sikerélmény volt; bár be kell valljam, visszafelé az Erzsébet-híd környékén ismét kezdtem nyűgös lenni, jött az emelkedő meg a szembe-szél, a Kedves meg ugyanúgy hajtott tovább, mintha mi se történt volna (kiderült, hogy szuperül váltott és hajtott mint az állat, de én már nem tudtam hova váltani, jobban hajtani meg erőm nem volt), de aztán észre vette szépen, hogy lemaradtam, hát lassított meg hátra szólt. Azon a nyűgösségen is túllendültem, és érett paradicsomként tértem haza (kissé kimelegedtem, na).
Egyszer még nevettem is útközben. Egy bácsika körülnézés nélkül akart kilépni a bicikli útra, a Kedves pedig elhajtott előtte, én meg - mivel egy pillanatra sem maradtam volna le mögötte - hajtottam utána. Igaz, elkezdtem húzni a féket, ha netán elém kilép már, amit végül nem tett meg, így én is elszáguldottam előtte, de közben sikerült elkapnom az ijedt és megrökönyödött tekintetét - nem bírtam ki, elnevettem magam.
A tanulni valóval kissé elmaradtam, de bevásároltunk, sütöttünk-főztünk, és a két szép új ruhácskámhoz találtunk gombokat (gombhiányban szenvedtek szegények), amiket holnap fel is varrok és talán a hétfői vizsgámra majd az egyikben megyek el.

Szép estét, jó éjszakát, Kedves Olvasók!

2011. június 3., péntek

Nyűgös nyári este ...

Hát, nem ilyenre terveztem az első nyári bejegyzésemet.. Eredetileg nagyon boldogat akartam írni, olyan pipacsbámulós, szerelmes, örülős a napfénynekeset... Olyan hangulatom volt két nap is, hogy megjegyeztem magamnak: "Na, egy ilyen napon, ilyen hangulatban kérjék meg a kezemet!" Akkor biztos kicsattannék a boldogságtól (feltéve, ha a megfelelő ember teszi).

Ma pedig nem tudok aludni, mert rossz szokásom, hogy ha nyűgös a nap, és nem úgy fekszünk le a Kedvessel, nem olyan szerelmesen, akkor csak hánykolódok, jönnek a rossz gondolatok, stb. Úgyhogy most inkább lebattyogtam a galériáról, kicsempésztem a laptopomat a konyhába és írni kezdtem.

Ma borzalmasan nyűgös voltam. A Kedvesnek nem volt hozzám lelki ereje. Nekem meg ez fájt, rosszul esett. Annyi minden nyomaszt, feszít, és nem tudom senkivel megbeszélni... csak mert egy kicsit irreálisan viselkedtem ma és túlérzékeny voltam? Fene.
Vizsgaidőszak... állandó rettegés, hogy miből buktatnak meg (nem mintha nem tanulnék), vajon be tudom-e fejezni tényleg 15-én.. Nincs időm takarítani, de mást meg nagyon nem érdekel.. Így kupi van, ami meg borzolja az idegeimet. Nincs időm magamat rendbe szedni, a nyári ruháim nagy része is lent van Gödöllőn - egy nőnek pedig irtó idegesítő, ha "nincs egy nyamvadt gönce sem, amit felvehetne". Amit pedig végül felvesz, az nem tetszik a Kedvesnek, mert hogy terhes felső.. Pedig kérem, az csak lenge! Olyan kellemesen befúj alá a szél... De hogy a színe sem jó..
Végül kiderül, hogy akad a szekrényben egy-két ujjatlan, csak rendet kell rakni. Borzasztó, hogy hagytam így elúszni a polcomat... Végül teli raktam egy szatyrot olyan ruhákkal, amiket majd leviszek Gödöllőre, ide nem kellenek a nyárra.. Közben néztem az időt, tanulni kéne. Hétfőre 300 oldal elolvasása (valamelyeset tanulása) szükséges lenne, plusz ismétlés az előző anyagból.. a ruhákat betenni mosásba. Mert legalább vettem két szép nyári ruhácskát meg egy felsőt. De azok is lengék, akkor nem fognak tetszeni a Kedvesnek? Végül tetszettek... De erre csak néhány órával később derült fény.
Kevés alvás, nyűgösség, és érzem, hogy az vagyok - amitől még nyűgösebb leszek...
Elindulunk bringázni, hogy az majd milyen jó lesz, haza is érünk 4-re, akkor eszünk meg filmezünk (evés szigorúan hat előtt!), de kiborulok.. Én nem tudom a liftbe betenni a biciklit, meg elhívják a liftet.. aztán az a sok ember, én képtelen vagyok 5-tel menni és kerülgetni a járókelőket - egyszerűen megállok és eldőlök; nem férünk át a zöldön, mert minden gyalogos keresztbe megy el előttünk a villamoshoz... Mindenki pesti, csak én vagyok vidéki. Mindenki tud már a gyalogosok között szlalomozni - és fel sem húzza magát! - csak én stresszelem szét magam és érzem úgy, hogy nekem nagyobb tér kéne.. Én nem tudok centire pontosan közlekedni - még sokszor gyalogszerrel sem! Borzasztó ügyetlennek érzem magam... Aztán nem jutunk el a Margit-szigethez, merthogy én ki vagyok borulva, akkor a Kedves azt mondta, nem megyünk. És hogy a nyáron sem fogunk biciklivel evezni járni az OSE-ba, mert nem tudok közlekedni (én panaszoltam el, hogy milyen nehezemre esik a pesti biciklis közlekedés), erre még jobban kiakadtam.. Oda minden ábránd arról, hogy milyen szép formás combom és fenekem lesz (meg karom, hátam és mellem az evezéstől)... Mikor lesz nekem időm az alakomra? Elkeserítő.. A kevés kajától max nem hízom tovább, de a huplik nem tűnnek el a combomról és a fenekemről, a hasam sem lesz feszesebb...
Feszít, feszít, feszít...

Ő pedig fent alszik, holnap lesz az első munkanapja.. Azt mondta, "scippeljük" a mai napot. Jó, hogy neki megy.
Ez végeredményben az ő lakásuk, ha nem vagyunk jól, olyan egyedül érzem magam. Otthon legalább ott a család, de ha nem is ők, már az ágyam is családtag, minden bútort közel érzek magamhoz. Itt inkább csak amolyan vendég. Vagy nem is tudom.

Hogy fogunk mi tudni együtt élni? Ő megrögzött pesti, én megrögzött gödöllői (vidéki) vagyok. Azt hittem, remek az alkalmazkodó képességem, hogy mindenhol jól érzem magam, de nem. Ez a remek képesség csak rövid távon működik. Hosszú távon beleőrülök, ha nincs elég terem, csendem, na meg egy saját íróasztalom napfénnyel!
Csodálatos nevelést kaptam, csodálatos környezetben. Hátránya az, hogy annál sokkal lejjebb nem akaródzik adni... Még a kert is kéne.

Apró bosszúságok, amik mégis megkeserítik az életet. Az egyik melltartóm is elpattant ma, a kampója, amit be kéne akasztani, kijött, azóta se találtuk meg, így egyelőre használhatatlan. A hajam hosszú, és bármennyire is szeretném egyszer megnézni úgy igazán hosszan, mindig jön a nyár, én pedig meghalok a melegtől a sok haj alatt, és miért legyen hosszú, ha csak felfogva hordom? Hát levágatom.. Még gondolkozom ezen.
Sunyi pattanások itt-ott, valami seb a fejbőrön..

Most jobb. Lehet, hogy csak kis nyugis egyedüllétek kellenének, amikor magamra tudok figyelni. Borzasztó, mennyire nincs erre időm mostanság és mennyire rosszul tolerálom ezt a "rohanó életmódot". A Kedves üdvözölt a nagybetűs életben. Én nem akarom, hogy a nagybetűs életem arról szóljon, hogy mind a ketten hajtunk, a másik problémájára nem marad erőnk - mindenki oldja meg maga, oszt jól van - érzékenyek vagyunk, időnként bunkók.. Nem egyszerű. Húsz évig olyan kis békés életem volt. A serdülőkor sem viselt meg komolyabban. Túl éles a váltás. Érzem, hogy ennek nem így kéne mennie.. Valamit biztos elszúrtam útközben.

Na, most már elég, majd csak lesz valami. Talán a lenti buli is alábbhagy most már. Okoskodásoktól kíméljetek kérlek, tudom én, hogy nem kéne annyit nyávogni, meg van választás meg satöbbi. De attól, hogy okos az ember, összeomlani időnként akkor is van joga.

Jó éjszakát!

2011. április 18., hétfő

Tavaszi suttogások

Ó, igen, már ideje volt megemlékezni az idei tavaszról is. Amikor rám támad a vágy: menni, menni, sétálni, virágot szagolni, menni, menni, friss levegő, gyümölcs, víz, levegő, erő a lábban...
És visszajöttek a romantikus szavak. Derengő hajnal, csivitelő madarak, finomvonalú, békésen alvó arc, lehunyt pillák, suttogások, simítások, szerelem... A biztos érzés a távolból: ez így jó, ez így szép. Romantika. Könnyű, rózsaszín, tavaszi romantika, almafavirág.
Ma is megpirult a vállam. A tulipánok hajladoznak, ó tavasz. Gyönyörű vagy.
Könnyű romantika és mégis igazi. Mindenestül igazi és mély a könnyedsége ellenére. Nem fekszi meg a gyomrot, de betölti az egész valót. Minden prózai mellőzve, a költészeté az élet, mert vers a táj is (ezt Anne Shirley-től tudom), egy még el nem mondott vers a természetben. Attól, hogy még nem írták meg, attól még létezik. Költészet a tavaszi nevetés, messzeségbe szálló, csengő. Kacagj világ!
Jaj, ennyi bukfencező gondolat elég is lesz mára. Suttogás a világba, tavasz, virág, illatok, napsugár. Guruljatok tovább, mint gyöngyök a padlón.

2011. március 25., péntek

Tim- és Do-vasút

Ha a hullámainkat kissé át tudnánk alakítani, pénzt kérhetnénk az utaztatásért. Igazi élményvasút. Néha sikoltoznának, hogy túl nagyokat dobunk - és hogy időnként még az eső is elered.

Nincs itthon a macska, cincoghatnak az egerek

A barátom suliban, én pedig Vanessa Carltont hallgatok és nézek - az ő hd monitorán :P Kis csajos zene, feltöltődés. Aztán irány a Margit-sziget.

Mi ez?

Mi ez kérem? És mindenkire rátör? Miért is kellett elballagni... Ott megvolt a helyem. Itt nincs. Sehol, semmi, semmi közepén. Kósza lélek. Megvolt a szerep, a többiek között. Elfoglaltság. Elismerés. Elismerés... Dicséretek. Siker.
Különlegesség. Már nem olyan különleges, hogy itt vagyok. Sokszor már nincs miről beszélgetnünk, azt mondja.. Ez fáj. Azt hiszem, nem véletlen, hogy eddig csak távkapcsolataim voltak. Ott mindig különleges lehettem. Ott azt a napot/azokat a napokat csak nekem szentelték. Én pedig csak nekik szenteltem. Kiöltöztem. Aztán később már izgalmas volt, hogy néha kicsit tanultunk is egymás mellett. Igen, egy kicsit bepillantani a hétköznapokba. Ó, milyen izgalmas és érdekes és meghitt is. Most pedig... Hiányzik, hogy utánam jöjjön a konyhába vagy az ajtó előtti folyosóra napozni. Valami nincs rendben velem... Nem bírom elviselni, hogy egy hétköznap szürke legyen, hogy ne legyek mindig különleges a másik szemében. Hogy ne csodálkozzunk rá nap mint nap, milyen boldoggá is tesz a másik. Jó lenne, ha már azzal, hogy rám néz, el tudná felejteni az egyéb gondokat. Vagy legalábbis ha kicsit elszállna a füstje... a boldogságtól, hogy vagyok neki. Aztán együtt megbeszélnénk, ha nagy a baj. Jó lenne, ha energiát is merítene belőlem. Jókedvű, tevékeny energiát.
És mihelyst szóra nyitom a számat, hogy elpanaszoljam, mi is bánt.. Csak tovább fárasztom. És sokszor megbántom. Valahogy csak még tovább rontom a helyzetet. Nem jól fejezem ki magam.
Nincs erőm tanulni. Csak a napfényben fürdenék egész nap. Az feltölt. Nem tesz boldoggá az sem, amit tanulok. Hogy mit is akarok ezzel később kezdeni? Nem tudom. El sem tudom képzelni, hogy én valaha is dolgozzam, és szeressem, és eltartsak (felesben) egy családot. Én biztos nem... Hogyan is lennék rá képes?
És közben tudom, hogy Apa kissé csalódott lenne, ha nem lenne diplomám. És hogy igazából én sem tudok mást elképzelni. Nem is merek máshová lépni, hiszen még talán ezt ismerem leginkább.
Gyenge lábakon állok. Féltékeny vagyok azokra, akik napközben látják. Akikkel energikus, akikkel sms-ezik és szünetekben beszélget, akik látják, milyen ügyes az órákon... Aztán elfárad. Én tovább fárasztom.
Hiányzik a régi közösség, az a rendszer. Ismertek, szerettek, elismertek.
A ballagási beszédek közhelyei visszaköszönnek. Kirepültünk a középiskola biztonságos falai közül, és belecsöppenünk a nagy semmibe, az ismeretlenbe. Ahol ide-oda zúgnak az autók körülöttünk, mi meg még csak tanulóvezetők is alig vagyunk. Annyi felé mehet az ember, annyi felé mehetnék. Melyik a jó nekem? Nem tudom. És valahogy el is fáradtam már az idáig vezető út alatt. A nyár isteni volt, de nem adott elég lendületet. Inkább csak kedvet arra, hogy úgy legyen, ahogy nyáron volt... Nem kellett úgy használnom az agyam. De nem ismerek más utat. Nem merek másmerre lépni. Nem tudom, hogyan kéne, hogy lehetne, mit lehetne.. Mit kéne. Mi lenne a jó. De senki más sem tudja. Ez olyan elkeserítő.
Én voltam az a lány, aki mindig mosolyog és pozitív. Most miért nem vagyok olyan? Napfény voltam az életében. Már nem érzem magam annak. Inkább egy árnynak, aki ide-oda kóborol.
Sosem éreztem még magam így, nem tudom, mit lehet ezzel kezdeni. Valaki segítsen.

2011. március 23., szerda

Színes harisnyák világnapja 2011

Na hát, szóval tegnap volt a színes harisnyák világnapja, ami tavaly alakult meg, olvashattok róla egy korábbi bejegyzésben. És idén már facebook-ra is feljutott Timdéremnek köszönhetően (bocsi, hogy végül nem fordítottam le franciára :$), úgyhogy reméljük, sokan mászkáltak színes harisnyákban, csábítva ezzel a jó időt. Ne feledjétek el a többi színes napot sem! A soron következő a szombati kék nap! Hajrá-hajrá emberek! :)
--------
Módosítás (március 24.): Elszámoltam magam, HOLNAP lesz kék nap (péntek).

2011. február 25., péntek

Keresés...

... Indul! Keresem azt a munkát, ami illene hozzám, amiben tudnám kamatoztatni a kreativitásomat. Eddig leginkább ajándékkészítésben, apró üzenetek, könyvek, képek és egyebek gyártásában éltem ki eme tulajdonságomat, illetve festegettem is. Jó lenne valamilyen olyan foglalkozás, amiben a szellemit és a fizikait össze tudnám kapcsolni. Kézzelfogható, de mégsem monoton és unalmas munka. Célt keresek, hogy mivel foglalkozzam. A pszichológia nem biztos, hogy nekem való. Lehet, hogy bőven elég nekem belőle annyi, amennyit az élet rám ragaszt, amennyit a személyes problémáim miatt foglalkozom vele. Szóval várom a tippeket: mivé váljon (a már nem is olyan pici) Dorka?

2011. február 21., hétfő

Múlt

Ma megemlékezés van, ma visszaemlékezés, beszélgetés a "régiekkel". Szép emlékek, szép érzések. Elengedés, megbékélés és tiszta öröm.

Örülök a saját életemnek, hogy ez az enyém.
Örülök az övének, hogy látom, megtalálta az útját és sikerül kiteljesednie. És hogy még mindig nem veszítettük el egymást. Végül. Csak egy időre eltávolodtunk. De megint közeledés. És örülök, hogy még mindig értékeljük egymást, még mindig van kedves szavunk egymáshoz. Egy meleg ölelést küldök Neki.
Örülök a harmadiknak, mert látom, mennyire kitartó, és a nehézségek ellenére megtartotta minden emberségét, kedvességét, jókedvét, szerethetőségét. Még mindig olyan, amilyennek megismertem. A szó legszebb értelmében. A lényege állandó.
Örülök a barátnőimnek, a barátaimnak, hogy velem maradtak.
Örülök egy régmúlt kedvesnek - annak, hogy már nem vele vagyok. Hogy a tehetségét ki tudja bontakoztatni. Sajnálom, hogy más, számomra fontos értéket úgy érzek, elveszített, vagy háttérbe szorított. De örülök, hogy ennek a hiánynak már nem én vagyok az elszenvedője, és hogy időben váltunk el, hogy mindketten megtaláljuk a megfelelőt.
Örülök a mostani szerepemnek. Imádom a Szerelmem, az Egyetlenem. A szüleimet, a testvéreimet, a sógoromat, az egész családot. A várost, ahol élek. A vonatot, ami összeköt. Valahogy most minden összeállt. Mint egy kirakó. Egy estére bepillantást engedett az ég az egészbe. Hogy egésznek láthassam.

Az idei kártyám szerint csak helyet kell adjak az újnak, és az megjelenik. Úgy érzem, itt a hely. Képes vagyok az új befogadására. A tavalyival felégettem az akadályokat, az idei év kifújja a hamvakat. És hamvaiból újjá születik a főnix.

Szeretlek Élet.

Szeretlek Hajnalom.

És milyen fura, hogy több pár is mostanában 9 hónapos... Megszülettek. Megszülettünk.

Díjat kaptam :)

Hát, szerintem még nem nagyon kaptam így díjakat.. úgyhogy ez nagyon meglepett. Nem is hallottam még róla, de jól esett :) Szóval ez egy ilyen blogdíj, azoknak, akiket értékelünk. Van hozzá logó is, íme:

Ezt a díjat Amritától kaptam: http://circaealutetiana.blogspot.com

Az én díjazottaim pedig:

Puding, Timi, az én Drága Gyöngyöm, két bloggal is :D


Panda, aki csodaszépet festett nekem :)


És Aki úgy gondolta, hogy úgy van... a lelkes londonos (csak mert alliterál), és aki még mindig emlékszik bizonyos irodalom tételekre.


Az újramegtalálás tiszteletére:




Még egyszer köszönöm a díjat, és örömmel adom tovább a fent említett kedves blogtársaimnak :)

2011. február 18., péntek

Siker!

Lady Chatterley, köszönöm! Sikerült várnom. És elérkezett az, amire vártam. Sikerült!!! Jippííí!! :)) És bár féltem, hogy egy hasonló probléma megint ugyanúgy rosszul fog végződni, de nem.. ez olyan jó érzéssel tölt el. Túlléptem valamin. És akkor sem én voltam a rossz. Csak nem a megfelelő embert választottam. Köszönöm. Hozzá megyek feleségül. (Ámen.)

SZERK. 2013. XI. 11.: És 2013. aug. 31-én hozzámentem feleségül :)

2011. január 26., szerda

Nagy fenekű nők napja

A mai nap (ha nem is épp májusi nap), készülődés közben ez a szám ugrott be, miközben szembesültem azzal, hogy egy újabb nadrágommal adódtak problémát. Még feljön, de mintha a múlt tavasszal-nyáron könnyebben csusszant volna. Hm. Meggondolandó. Bölcsészhátsó, aj, Te Bölcsészhátsó. Elég lesz már a terjeszkedésből, tegyél le a világuralomról. Sebaj, még a májusi szezonig van idő..



{Van egy nap}
Májusban, mikor a nők egy része
A tükörbe meredve azt veszi észre

Hogy a feneke valahogy a múlt nyár óta
Megnőtt, vagy csak az az idióta
Mosodás mosta a szoknyáját túlontúl
Forró vízben és ezért ezentúl
Vigyázni kell, hogy kinek adja
Be mosni a ruháit.
De persze a nagyja


A problémának ettől nem tűnik el
Hiszen a fenék-kérdésbe' dönteni kell,
Hogy fájó szívvel a molett butikból
Új ruhát kell venni vagy megint holnaptól
A sütit és a tésztát is el kell hagyni
A kakaós tejnek is sajnos annyi
És a nőknek, akik a butikot választják
Rendezzük a Nagy Fenekű Nők Napját.

- Legyen ez igazi ünnep - mondja Jules
Aki májusban már a tengerparton ül
És hogy legyőzze feltörő zsír-iszonyát
Felhúzza egy sellő régi uszonyát
Amit a homokban talált eldobva egyszer
Szegény sellő, nyilván valami vegyszer-
nek a hatására, ami a tengerbe ömlött
Kínjában földi nő formát öltött

S egy társkeresőnél dolgozik most
Delfinek helyett a hatos villamost
Lovagolja migidi-meg minden reggel
A zötyköléstől kissé petyhüdt seggel
Májusban a tükör elé áll
Kicsit később már a mosodába' kiabál
És ha valaki, hát ő elmondhatja
Hogy neki szól a Nagy Fenekű Nők Napja.

2011. január 21., péntek

újév-indító, nem épp, ahogy akartam

Szóval íme az első bejegyzés. Bár nem ezt akartam elsőnek, de a másikhoz meg ellustálkodtam néhány dolgot. Na sebaj, majd lesz második. Vizsgaidőszak. Véget ért. Itt gubbasztok a gép előtt már 6 óta, kurzusfelvétel végett. Az átlagomat még mindig nem tudom, és egy gyakorlatot sem tudok felvenni, mivel a drága tanárunk még nem tudott nekünk gyak. jegyet adni az első félévre. És leginkább ezért keltem korán. Hm. Szegény anyukája biztos csuklik, hála az első éves pszichósoknak.
Amúgy a vizsgaidőszak elég jól sikerült, még az anatómiával is sikeresen megküzdöttem :) Ez nem mondható el a szociológiára, de sebaj. Még van bő egy hetem a pihenésre és a tornára. Ki is használom (ha épp nem kurzusfelvételre várok).
Ja, és boldog új évet! :)